ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
Emberi jogi ügyekben elmarasztalt államok sportklubokat vásárolnak fel és nagy nemzetközi tornákat rendeznek. Ennek kapcsán Matt McDowell, az Edinburgh-i Egyetem tanára a sportwashing jelenségéről nyilatkozott. Az interjút rövidítve közöljük.
A sportwashing kifejezés (a „pénzmosás” mintájára magyarul „sportmosásként” fordíthatjuk) sokat szerepel mostanában a sajtóban. Mit is értünk ez alatt?
A sportmosás céljai hasonlóak, mint a propagandáé, a PR-é vagy az úgynevezett „puha hatalomé” – olyan országok, intézmények, szervezetek reputációjának javítása, amelyeknek kétes a hírneve az emberi jogok, a szólásszabadság, a választások tisztasága és más hasonló ügyekkel kapcsolatban. Bizonyos országokat rendszeresen vádolnak nyugati véleményformálók sportmosással, így például Katart, Szaúd-Arábiát vagy az Egyesült Arab Emírségeket. Katar – amely megrendezhette a 2022-es labdarúgó világbajnokságot – kemény kritikákat kapott a vendégmunkások helyzete, az LMBTQ-közösség vagy éppen a nők jogai miatt. Már korábban megvásárolt sportklubokat nyugati országokban, a leghíresebb ezek közül a 2011-ben megvett Paris Saint-Germain futballklub.
Amit Szaúd-Arábia csinál, az még ambiciózusabb. Megvette a Newcastle United futballcsapatot 2021-ben, tavaly létrehozott egy saját golfbajnokságot, a LIV Golfot a régóta létező PGA Tour riválisaként, hatalmas pénzekért csábítva át sztárjátékosokat (azóta bejelentették a két bajnokság egyesülését), óriási pénzeket költ e-sportokra, Forma-1-es futam rendezésére és még sorolhatnánk. Hatalmas tehát a királyság befolyása a nemzetközi sport világában.
Az a tény, hogy bizonyos országokat rutinszerűen vádolnak Nyugatról sportmosással, némi óvatosságra kell intsen bennünket a kifejezés használatával kapcsolatban. Miközben sietve elítélünk országokat, elképzelhető, hogy átsiklunk afelett, hogy vezetőik esetleg valóban a helyi sportéletet próbálják élénkíteni, ezzel javítva az állampolgárok egészségi állapotát, például csökkentve az elhízást.
Mikor vádoltak valakit először sportmosással?
A gondolat meglehetősen új – maga a sportwashing kifejezés 2015-ben terjedt el a médiában, és meghatározásáról tudományos körökben máig élénk vita zajlik. A politika és a sport viszont már az ókori görög világban is összefonódott, amikor városállamok pénzt áldoztak versenyek rendezésére, és hozzásegítették atlétáikat a győzelemhez. Ahogy modern kori változataik, az ókori olimpiai játékok is legalább annyira szóltak a politikáról, mint a sportról. A gondolat tehát, hogy a sport és a politika – sőt a kormányzatok – között szoros, akár szimbiotikus kapcsolat is van, egyáltalán nem új.
Mit tekinthetünk sportmosásnak? Ráaggathatjuk-e ezt a címkét a náci uralom alatt rendezett 1936-as berlini olimpiára?
Nem gondolnám – legalábbis nem a kifejezés ma használatos értelmében. Azért nem, mert ha például a Newcastle United Szaúd-Arábia általi megvásárlását vesszük, ott az ország maga meg sem volt említve a csapat hivatalos kommunikációjában, a csapat pedig nem az olajmonarchiában játssza a meccseit. Ez nagyon máshogy volt az 1936-os olimpián, ahol a Harmadik Birodalom jelenléte minden szempontból áthatotta az eseményt. A sportmosás által kifejtett hatás ennél jóval rejtettebben működik: nem feltétlenül gondolunk Szaúd-Arábiára, ha a Newcastle-t látjuk a pályán, ahogy a golfról sem kell mindenképp eszünkbe jutnia az országnak.
Vannak sportok, amelyek jobban ki vannak téve a sportmosás jelenségének, mint mások?
Természetes, hogy hajlamosak vagyunk a legnagyobb sporteseményekre és a legnépszerűbb sportágakra fókuszálni: olimpiák, nagy futballtornák és bajnokságok, nemzetközi atlétikai tornák, és így tovább. De ott van például a szörf. Az 1960–1970-es években Indonézia és Dél-Afrika gyönyörű strandjait felfedezték a szörfösök az egész világból. Ebben az időben Indonéziát egy kegyetlen diktátor, Haji Mohammad Suharto uralta, Dél Afrikában pedig apartheid-rezsim működött – azaz például a strandokon sem lehettek együtt fehér, fekete, illetve a korabeli terminológia szerint „színes” emberek. A két ország ekkor szörfösöket hívott meg, hogy látogassanak el hozzájuk, és írjanak dicsőítő cikkeket arról, micsoda szörfparadicsomokat fedeztek fel. Ez egyértelműen a reputációjuk javítását célozta, és valószínűleg beleesik a sportmosás kategóriájába. Ráadásul nagyon kevésbe került e rezsimeknek: fizették az utazást és a szállást, de a szörfözéshez semmilyen infrastruktúra nem szükséges.
Az 1970-es években Rhodézia (a mai Zimbabwe) Skóciából hívott meg sportolókat és sportegyesületeket. Rhodéziában egy fehér felsőbbrendűséget hirdető kormányzat volt hatalmon, amely nagy örömmel fogadta ezeket a sportolókat. Futballklubok, mint a Kilmarnock vagy a Clyde is éltek a lehetőséggel, de a horgászatra és a hokira is nagy hangsúlyt fektettek – ebből is látszik, hogy a sportmosás egyáltalán nem korlátozódik a legismertebb sportokra.
Miért a sportot használták és használják politikai célok elérésére, és miért nem bármilyen más területet?
Azt mondanám, hogy azért, mert a sportot kikapcsolódásnak és nem politikai tevékenységnek tekintjük. És kikapcsolódás is: kiszakít minket a mindennapi rutinból. De, mint a társadalom bármilyen más területe, át van itatva politikával is. Azt gondolom, hogy a kellemes közérzettel és nem a politikával való asszociáció az, ami könnyű célponttá teszi a sportot azok számára, akik pénzért akarnak politikai befolyást vásárolni.
Hogyan reagálnak a sportemberek ezekre a kísérletekre?
Attól függ, hogy hol nézzük. Az olyanok, mint az amerikai női válogatott focista, Megan Rapione vagy a Manchester United játékosa, Marcus Rashford – tehát olyan sportolók, akik erőteljesen kiállnak társadalmi, politikai ügyekben – sokszor váltak sportteljesítményükön is túlmutatóan népszerű figurákká. Azonban két tényező is akadályozza, hogy a sportmosással szemben széles körű ellenállás bontakozzon ki a sporton belül. Az egyik az, hogy a sport, nagy általánosságban, igen szoros kapcsolatban áll a kapitalizmussal, különösen az Egyesült Államokban, ahol a „népsportnak” semmilyen történelmi hagyományai nincsenek. A vezető baseball-, amerikaifoci-, kosárlabda- és hokicsapatok mind kapitalista vállalkozásként jöttek létre. És még az egyéni sportolókat is leginkább abban a fényben nézik, hogy karrierjükkel pénzt csinálnak: a meggazdagodás és a személyes brand építése alapvető elemeit képezik az amerikai álomnak.
A másik probléma abból fakad, hogy a sport, megint csak nagy általánosságban, elég konzervatív, autoriter és hierarchikus világ, különösen annak irányító testületeiben. Vannak csapatok például Olaszországban vagy Izraelben, amelyeknek „forradalmi” történetük van, de a futballszövetségek, az olimpiai bizottságok vagy az atlétika csúcsszerve mindig is mélyen tekintélyelvű, autoriter stílusban vezetett intézmények voltak. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Pierre de Coubertin báró, egy francia arisztokrata találmánya volt, aki a modern olimpiákat nemcsak arra tartotta jó eszköznek, hogy megakadályozza az európai birodalmak csatatéren történő összecsapását, de arra is, hogy távol tartsa a – tipikusan a munkásosztályból származó – profi sportolókat a sport világától. A két világháború között az IAAF, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség vezetője, Sigfrid Edström szintén utazott a profi sportolókra, de a nők lehetőségeit is igyekezett a minimálisra csökkenteni.
Fordította: Litván Dániel
