ℹ️ Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük vásárolja meg az aktuális lapszámot vagy fizessen elő.
80 éves lenne a The Doors együttes frontembere, a költő, énekes és sámán Jim Morrison (1943–1971), a koncertjein bacchanáliákat celebráló „Gyíkkirály”, akit sose kellett látnunk idős, köszvényes varánuszként, mert mindössze 27 évesen szívroham végzett vele egy párizsi hotelszoba fürdőszobájában, de a Père-Lachaise temetőben lévő sírkövén bő fél évszázad után is mindig friss rúzsnyomokat találunk.
Az ikonikus rocksztár azonban éppen azért kezdte deformálni magát szakállnövesztéssel és hízással, mert zavarta, hogy a koncertjein megőrülő lányrajongók szexikonként tekintenek rá a feszes bőrnadrágjában, nem pedig prófétaként. Zavarta, hogy az alsógatyájában turkálnának, és nem a lelkében, pedig William Blake hatására igen filozofikus dalszövegeket is írt.
Együttese elnevezését („ajtók”) is egy Blake-sor ihlette az angol költő A tapasztalás dalai című misztikus kötetéből: „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.” Aldous Huxley ugyanebből a sorból merítette Az érzékelés kapui (The Doors of Perception) című 1954-es kultkönyvének címét, amelyben a már idős angol író a mezoamerikai őslakosok kedvelt hallucinogén szerével, a meszkalinnal folytatott tudattágító kísérletezéseit írta le – ez a könyv aligha volt bárkire nagyobb hatással Jim Morrisonnál.
Gyerek- és kamaszkoráról azonban sokáig igen keveset lehet tudni, leszámítva, hogy az alapélményének egy 1949-es új-mexikói kiránduláson látottakat tartotta, amikor egy teherautónyi őslakosba belerohant egy másik gépjármű, és ahogy visszaemlékezett: „úgy gondolom, hogy egy-két halott indián lelke ott rohangált rémülten körülöttünk, majd a szívemben lenyugodtak. Olyan voltam, mint egy szivacs, kész voltam ott ülni és magamba fogadni őket.” Az autóbalesetet és Jim Morrison „indiánkultuszát” Oliver Stone is megörökítette a The Doors című 1991-es életrajzi filmjében.
Persze kérdéses, hogy a mitizált tragédia ekképp történt-e, hiszen Jim Morrison mindent megtett azért, hogy élete tényeivel, családi hátterével kapcsolatban összezavarja a nyilvánosságot. Például azt állította a sajtótájékoztatóin, hogy az apja meghalt a második világháborúban, noha George Stephen Morrison tengernagy közel 90 éves koráig élt. Konzervatív katonatiszt apjával való feszült viszonya tisztán kitapintható a The End című, Oidipusz-komplexussal – és obszcén szavakkal – terhelt gyilkos balladájában, amelynek minden meghallgatása egy kis halál.
Az 1967-ben a The Doors című debütáló lemezzel – nyitódala, a Break on Through programadás: „A másik oldalra törjünk át!” (Hobo fordításában) – és a Strange Days című második albummal berobbanó, a Light My Fire-rel népszerű slágert is jegyző Los Angeles-i zenekar magát a korban népszerű hippizenekarokkal szemben határozta meg (mint amilyen a California Dreamin’-t jegyző The Mamas & the Papas volt). Jim Morrison nem békét, hanem harcot hirdetett; színes, batikolt ruhák helyett fekete bőrcuccokat viselt és kiállhatatlanul viselkedett.
Ha ma leültetnénk egy kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsora elé, valószínűleg belevágná a tévékészülékbe a whiskys üveget, egy „rohadt rabszolgák vagytok” kifakadás kíséretében – de hát Jim Morrison hajtépéssel kommunikált a kedveseivel is. Már amikor nem olyan szép, szívbe markoló szerelmes dalokat írt, mint a The Spy.
Jim Morrison a felülmúlhatatlan ideáltípusa volt a dionüszoszi rocksztárnak, aki – miközben kiváló zenészek kísérték – a fellépésein a hímtagját elővéve, a kormányt fasisztázva és rajongóit gyalázva forradalmat követelt a színpadon, amíg össze nem esett, vagy le nem tartóztatták. Persze ehhez nem kevés tehetség, hallucinogén anyag és tömény szesz kellett. És düh, hiszen ahogy Móricz Zsigmond írta: „Mi lesz ebből a fiatalságból, ha nem akarja az eget leszakasztani, amikor tollat vesz a kezébe?” Jim Morrison akarta (egyetlen gyenge lemeze, a vállalhatatlanul puha 1969-es The Soft Parade kivételével).
Jim Morrison előszeretettel emlegette, hogy minden sámánt hét évre választanak, és ő is hét évig nyomta – egyre szakállasabban – a The Doorsban. Aztán belépett a „huszonhetesek klubjába”, amelynek Brian Jones, Janis Joplin és Jimi Hendrix már a tagjai voltak. Szerelme és múzsája, Pamela Courson (1946–1974) három évvel később követte.
