A magyarországi holokauszt egyik fontos eszmetörténeti előzménye a Magyar Országos Véderő Egyesület 1941. decemberi hírhedt Antibolsevista Kiállítása, melyet a pesti Vigadóban rendeztek meg. Cikkünkben a hátország szovjetellenes mozgósítását célzó antiszemita tárlatot vesszük górcső alá.
Mivel a Forradalmi Kormányzótanácsban a zsidó származásúak aránya meghaladta a 60 százalékot, a Horthy-korszakban „zsidódiktatúraként” azonosították a proletárdiktatúrát, annak ellenére, hogy az ateista és internacionalista népbiztosoknak nem volt zsidó identitásuk. A zsidók nagy aránya a munkásmozgalomban azzal magyarázható, hogy az 1895-ös jogi emancipáció ellenére a zsidókat továbbra is diszkrimináció érte a mindennapokban. Az internacionalista mozgalom lehetőséget adott nekik, hogy elhagyják a maradéktalan társadalmi beilleszkedésük akadályozó „zsidóságuk”. De a jelenség értelmezéséhez e történeti magyarázat helyett az ellenforradalmi szerzők inkább a „judeobolsevik világösszeesküvés” konspirációs teóriájához nyúltak, amelynek nemzetközi történetét Paul Hanebrink ismertette A Specter Haunting Europe – The Myth of Judeo-Bolshevism című 2018-as munkájában. A „judeobolsevizmussal” kapcsolatos elmélet szerint az internacionalista munkásmozgalom szervezése, az ateizmus propagálása vagy éppen a szabad szellemű, szocialista családpolitika hirdetése (például a válás megkönnyítése) úgymond csak a „zsidók” eszköze arra, hogy eltöröljék a világuralmuk útjában álló kereszténységet, a tradicionális nemzeti kereteket és a konzervatív családi korlátokat.
Miképp Carl Schmitt – akinek a „politikai” fogalmáról vallott felfogása kis mértékben gyógyszer, nagy dózisban méreg – megállapította: „egy közösség annyiban politikai test, amennyiben vannak ellenségei”. Ezért is érvelhetett amellett Umberto Eco az Ellenséget alkotni című esszéjében, hogy minden közösségnek kell egy ellenség: „Az ellenség nemcsak arra jó, hogy saját identitásunkat meghatározzuk vele szemben, hanem arra is, hogy olyan akadályt képezzen, amellyel szemben felvonultathatjuk saját értékrendszerünket, és vele szemben felmutathatjuk saját erényünket. Amikor tehát épp nincs kéznél ellenség, magunknak kell teremtenünk egyet.” Az ellenforradalmi rendszer „keresztény-nemzeti” elitjének ilyen ellenségei lettek az 1919-es „kommunisták”, akiknek lehetséges visszatérésével riogattak huszonöt éven át.
A Tanácsköztársaság 133 napja – Jeffrey C. Alexander fogalmával élve – olyan kollektív „kulturális traumának” tekinthető, amely mindenekelőtt a keresztény-nemzeti „úri középosztályban” hagyott kitörölhetetlen nyomot, és antikommunista irányba formálta identitását. A „kulturális trauma” nem adott, hanem a tudományos diskurzus, a tömegmédia és az állami cselekvők konstruálják: meghatározzák, hogy miért fáj az – ilyen értelemben „elképzelt” – traumatikus esemény a közösségnek, és újra és újra jelenvalóvá teszik azt. A „sebek” folyamatos feltépésében jelentős szerepet játszottak az 1919 után elképesztő mennyiségben megjelent Tanácsköztársaság-ellenes visszaemlékezések és pamfletek, amelyek próbálták megállítani a feldolgozás és felejtés folyamatát, újból traumatizálva a közösséget, amelynek identitását biztosították a közösséget fenyegető „Másik” megmutatásával.
Ahogy egy a szovjet-oroszországi eseményeket bemutató, A rémségek országából – Hiteles adatok a bolseviki borzalmakról című 1921-ben kiadott antibolsevista kiadvány előszavában Apsay János, a Magyar Nemzeti Munkáskönyvtár szerkesztője figyelmeztetett: „Kevés népe a világnak szenvedett annyit, mint a magyar. (…) Beszélnünk kell gyakran a bolsevizmusról, tudnunk kell azt, hogy az orosz rémségek a nyakunkon voltak. Hát ne feledjük olyan hamar és könnyelműen.”
A Tanácsköztársaság-ellenes pamfleteket és visszaemlékezéseket a „kulturális trauma” előállítási folyamatának termékeiként foghatjuk fel. Szerzőik természetesen nem tudták ezt, de tették – már ameddig igény volt a propagandisztikus beszámolókra. Ugyanis már az 1920-as évek elején csökkent a kommünt rágalmazó kiadványok száma, ami a bolsevizmus magyarországi visszatérésétől való pszichotikus félelem eltűnésével magyarázható. Illetve a proletárdiktatúra „rémségeire” emlékezés a gazdasági nehézségek miatt is vesztett relevanciájából. Az antibolsevista irodalomnak az 1930-as évekbeli apály után azonban újabb dagálya következett 1941 nyarától azzal, hogy Magyarország csatlakozott a Szovjetunió elleni „antibolsevista keresztes hadjárathoz”.
Ez igen éles váltást jelentett ahhoz képest, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum 1939-es megkötése után enyhült a szovjetellenesség a Hitlerrel szövetséges Magyarországon, de ennek következményeként a Szovjetunió megmutathatta magát az 1941. márciusi Budapesti Nemzetközi Vásáron is, ahol a szovjet pavilont megkülönböztetett figyelem övezte. Sőt a nemzetiszocialista Magyarság újság radikális gyorsasággal állt át szovjetbarát propagandára, hogy igazolja Hitler lepaktálását az addig démonizált Sztálinnal, és a Hitlerrel szimpatizáló újságírók innentől két éven át mosdatták a „Kreml urát” az amerikai és brit „zsidó” újságírók rágalmaitól. Hogy aztán a Barbarossa-hadművelet megindításától ott folytassák az antibolsevik propagandát a lap újságírói, ahol 1939 augusztusában abbahagyták.
Kedves Olvasónk! A cikk további része csak az előfizetők és az adott lapszám vásárlói számára elérhető. Amennyiben Ön is rendszeresen szeretné olvasni a History Magazin exkluzív, prémium tartalmait, ne habozzon, vásárolja meg a legfrissebb számot vagy fizessen elő! Ez utóbbi esetén a magazin minden példánya kényelmesen az otthonába érkezik, ráadásul a bolti árnál sokkal olcsóbban!