ℹ️ Kedves Olvasónk! Ez a cikk a History Magazin archívumából származik. Amennyiben a legfrissebb tartalmainkat szeretné olvasni, úgy kérjük fizessen elő vagy vásárolja meg az aktuális lapszámot.
A sötét középkor közhelye egyszerre utal a fejlődés hiányára, az irracionális babonaság uralmára, a kulturális elmaradottságra. Az talán kevésbé tudott, hogy ezt a negatív középkorképet a felvilágosodás antiklerikális, racionalista gondolkodóinak köszönhetjük. Az újabb kutatások ugyanis egy egészen más, színesebb, üdébb középkorra nyitnak ablakot.
A múlt korszakokra bontása sohasem ártatlan foglalatosság, hanem a történelem folyásáról és ezzel együtt a jelen értékeiről kialakított vélemény. De míg a hivatalosnak és semlegesnek tűnő ókor–középkor–újkor–jelenkor elnevezésekben csak a szakértők látnak értékítéletet és ideológiát, néhány széles körben elterjedt elnevezés kifejezetten az adott korszak megítélését, értékes vagy értéktelen voltának kinyilvánítását szolgálja. Ki ne vágyna vissza a boldog békeidőkbe (Belle époque), vagyis a 20. századi nagy világégések előtti korszakba? És kit ne borzongatna meg a sötét középkor egzotikus és misztikus, mai modern civilizációnkkal élesen szembeállított barbár képe?
Ki találta ki a sötét középkort?
Az iskolai tantervek, tankönyvek, tudományos és ismeretterjesztő munkák, kutatóintézetek és egyetemek osztályokra vagy tanszékekre bontása természetesnek mutatja, hogy a történelmet is korszakokra osztjuk, és hogy az egyik korszak neve középkor, a vele foglalkozók pedig a középkorászok. Azonban ennek az elnevezésnek is története van, hiszen – érthető módon – nem a középkori emberek gondolkodtak magukról úgy, mintha két korszak közötti köztes periódusban élnének.
Az emberi történelem könnyebb megértése érdekében már régóta szokás a korszakolás. A Bibliában Dániel könyvében találkozunk a négy birodalommal (babiloni, perzsa, görög, római), amelyek felemelkednek, majd átveszik egymástól a hatalmat. A 4. századi tudós püspök, Szent Ágoston pedig hat korszakról ír az Isten városáról című 426-ban írt munkájában, melyből a hatodik Krisztus születésekor kezdődik és az utolsó ítéletig tart.
A középkorban az emberek többféle módon fogták fel a saját időszakukat. Egyrészt azt gondolták, hogy a pogány sötétség utáni ragyogó, a hit világosságában fürdőző korszakban élnek, ahol a tévelygés homályát vagy éjszakáját (nox, tenebrae) eloszlatta Krisztus, az igazság napja. E nézet szerint a sötétség–világosság ellentétpárban saját korszakuk a világosság oldalán helyezkedett el.
Másrészt felfogták a történelmet egymást követő birodalmak sorozataként is, ahol saját korszakuk valójában az utolsónak érkező Római Birodalom egyenes folytatása volt, kicsit megváltozott, „keresztényiesített”, frank és germán ruhát öltött formában. Ez utóbbi volt a translatio imperii gondolata, amely szerint a középkori német és francia monarchiák átvették Róma civilizációs vezető szerepét. Ugyanakkor időnként úgy érezték, hogy egy elöregedő, hanyatló világ lakói, ahonnan nosztalgikusan tekintettek vissza a korábbi korszakokra, és az esetleges javításokat reformatióként, a régi szép időkhöz való visszatérésként képzelték el.
Harmadrészt időnként kifejezetten újítóként és modernként határozták meg magukat. Ebbe a büszke gondolatba néha szerénység is vegyült, mint a 12. századi Chartres-i Bernát esetében, aki szerint a középkori gondolkodók óriások vállán álló törpék: az óriások a nagyszerű antik filozófusok, akiknél azonban az újak, bármennyire is kisebbek, de messzebb látnak. A modernség gondolata megjelent a filozófiában, a 12. századtól egyre fontosabbá váló racionális, logikus gondolkodásra utaltak vele, illetve a vallásosságban is, itt a 14. században elterjedő németalföldi devotio moderna, az új jámborság egyszerűbb, bensőségesebb gyakorlatai nyertek teret. De ide kapcsolódhat akár a 13–14. századi dolce stil nuovo, az „édes új stílusú” itáliai költészet, vagy a 14. század eleji ars nova, a korábbi zenei hangzásvilág megújítása.
A középkor saját magára tehát időnként gondolt hanyatló, öregedő világként, de ugyanígy megtalálható a modern, megújuló és közben a hit fényében ragyogó társadalom képe is.
A 14. században merült fel az eddig bemutatottakkal szemben az a gondolat, mely szerint a megelőző ezer év pusztán szomorú közjáték a ragyogó múlt, az antikvitás, a Római Birodalom nagysága és szelleme, illetve egy jövőbeli lehetséges megújulás és kulturális fejlődés között. Francesco Petrarca tagadta, hogy a középkor barbár időszaka a Római Birodalom örökségét folytatta volna, és azt remélte, hogy korának Rómája visszatér majd a rég elhagyott ideálhoz. Híres férfiakról írt munkájához kapcsolódóan utalt arra egy levelében, hogy csak a régi idő nagyjait kívánja bemutatni, mert a Róma bukása után élt kevés kiváló személyiséghez nehéz hozzáférni az őket övező homályon keresztül (tantasque per tenebras). Theodor E. Mommsen (nem összetévesztendő a nagy 19. századi ókortörténész Theodor Mommsennel) 1942-es tanulmánya óta ez az 1359-ben megfogalmazott mondat az, melyet a „sötét középkor” kifejezés alapjának szokás tekinteni.
Petrarca 15. századi humanista követői, Leonardo Bruni, Matteo Palmieri, Flavio Biondo, Vespasiano da Bisticci, Lorenzo Valla voltak azok, akik alaposan kifejtették a Róma bukása óta bekövetkezett kulturális hanyatlás képét az általuk írott művészéletrajzokban, történeti munkákban és levelekben. A középkor évszázadait itt is a homály (tenebrae) birodalmaként fogták fel, és ezzel egyidőben nagy hangsúlyt kapott saját korszakuk aranykor jellege, a szép latinság újjászületésének ragyogása, fénye. Ekkor jelent meg a középkor többféle konkrét elnevezése is, mint media tempestas (középső idő) Giovanni Andrea dei Bussi humanista 1469-ben írott levelében, majd a 16. században feltűntek a media saecula, media tempora (középső korok) többes számú alakjai, és 1604-ben Melchior Goldast munkájában a későbbi népnyelvű formák alapjául szolgáló medium aevum (középső korszak) is. Ezzel az alakkal találkozunk Christoph Cellarius 1685 és 1688 között kiadott háromkötetes művében, amely elsőként jelenítette meg a történelem hármas felosztását az antik, a középkori (medium aevum), és az újkori időszakokat lefedő köteteivel.
A humanisták által megnevezett és elkülönített középkor tehát egy törést, sötét szakadékot jelent két fényes korszak, a klasszikus antikvitás és az újjászülető modernitás, a később reneszánsz néven ismert korszak között.
A humanistáknál már megjelenő negatív kép ellenére a későbbi szakirodalom általában a felvilágosodás gondolkodóit teszi felelőssé a középkor befeketítéséért. Nem is teljesen alaptalanul, hiszen Edward Gibbon 1776–1789 között kiadott, rendkívül nagy hatású A római birodalom hanyatlása és bukása című munkájában visszatérő szófordulat a „középkor sötétsége” (darkness of the middle ages). A korszak és a fény hiányának összekapcsolása változatos formákat ölt a 17–18. században: Cesare Baronius egyháztörténész bíboros 1602-ben kifejezetten a 10. századi pápaság kapcsán vezette be a „sötét évszázad” (saeculum obscurum) kifejezést, másoknál azonban a kép általánosabbá vált. William Camden brit történelemről szóló 1605-ös művében a korszakot „beborító sötét felhőkről” írt, Philippe Labbé 1660-ban „gótikus homályról” (gothicae tenebrae), David Hume a 18. század közepén a korszak kapcsán a „tudatlanság vastag felhőjéről”, Joseph Herder 1787-ben a középkor éjszakájáról. Voltaire Tanulmány az erkölcsökről című munkájában a sötétség és homály (obscure, obscurité, ténèbres) kifejezésekkel utalt az általános kulturális színvonalra, a filozófiára vagy éppen a középkori krónikaírásra. A 17. századra kiformálódott középkorképet tehát a 18. század és a felvilágosodás sötétítette be igazán, legalábbis a napjainkban létező közkeletű vélekedés szerint.
Nem is sötét, nem is középkor?
A felvilágosodás középkorképét azonban manapság már árnyaltabban szokás bemutatni. Érdemes felfigyelni például arra, hogy a sötétség többféle jelentéssel bírt ebben az időszakban. A sötétség utalt természetesen a fejlődés hiányára, az elmaradott régebbi századok kulturális és politikai hibáira, ám nem ez a pejoratív jelentés az egyetlen, ami ekkoriban létezett. A sötétség, homály emellett ugyanis hangsúlyozta a régi korszak megismerésének a nehézségét, a források hiányát vagy értelmezésük bonyolultságát. Ehhez azonban kötődött egy a történettudomány fejlődése szempontjából kulcsfontosságú törekvés, amely éppen a humanizmus és a felvilágosodás közötti századok sajátja: a nehezen megtalálható középkori írásos emlékek összegyűjtése, kiadása, illetve feldolgozásuk módszereinek kidolgozása ebben a korszakban vette kezdetét. A 17. században kezdett el dolgozni Johannes Bollandus németalföldi jezsuita (az ő utódai lesznek a bollandisták), aki a szentekről szóló forrásokat gyűjtötte össze kritikai módon (Acta sanctorum). Ugyancsak ekkor adta ki Du Cange a középkori latinság megértéséhez segítséget nyújtó glosszáriumát (Glossarium medii et infimae latinitatis), a bencés szerzetes Jean Mabillon pedig az oklevelek értelmezésének tudományát feltáró művét (De re diplomatica).
A középkori sötétség harmadik korabeli jelentése viszont kifejezetten pozitív értékkel bír. A fény és értelem századában ugyanis a kortársak véleménye alapján is háttérbe szorult a költészet és a művészi kreativitás. A középkor egyszerűbb és eredetibb szelleme a képzelet szárnyalását eredményezte a steril klasszicizmus uralmával szemben. Ehhez kapcsolódott még a romok iránti vonzódás, illetve a populáris kultúrában a század második felében kezdődő gótikus regények divatja, amelyek előrevetítették a következő század eleji romantika pozitív középkorképét. A középkor homályos volta tehát valójában a korszak különleges sajátossága, kulturális tőkéje már a 18. század második felében is, és ez az értelmezés vált uralkodóvá a 19. században.
A felvilágosodás korában szintén átalakult a humanisták által vallott felfogás a történelmi változásról. A két értékes és ragyogó korszak közötti, sötétnek és értéktelennek tartott idő, a középkor vizsgálata rámutatott arra, hogy számos fontos változás valójában ebben az időszakban kezdődött el. Bár a skolasztikus teológiát Voltaire úgy jellemezte, mint „Arisztotelész fattyú gyermekét”, ahol a nagy filozófus „rosszul lefordított szövegeit mindenki csak félreértelmezte, nagyobb kárt okozva ezzel az értelemnek és a tudománynak, mint a hunok és a vandálok”, vele egyidőben a skót felvilágosodás képviselője, William Robertson rámutatott arra, hogy mindezzel együtt is a skolasztikusok racionálisan próbáltak gondolkodni.
A középkor értékes eredményének tartották még a kereskedelem újjászületését, a városok és a polgárság kialakulását, az angol parlamentet és a társadalom alsó rétegeiben folyó szorgalmas munkát. A földrajzi felfedezéseket és az ezek során megismert idegen kultúrákat értelmező gondolkodók arra is rádöbbentek, hogy a fejlődés sokféle fokán álló civilizációk egyrészt önmagukban értékesek és egyediek, másrészt viszont azt példázzák, hogy az egyes lépcsőfokok követik egymást, így a történelem, szemben a humanisták régi és új aranykora közötti hanyatlással, egy hosszú, felfelé haladó fejlődési ívet jelent. Ebben a folyamatban pedig a középkor is megkapta a maga helyét, mint autonóm és saját értékekkel bíró, az ókor fölé emelkedő lépcsőfok.
A középkor közép jellege így tehát már a felvilágosodás korában is más jelentést kapott, a mai tudományosságban pedig még erősebben felmerül az elnevezés elhibázottsága.
Mi is a gond a középkor fogalmával? Fel szokás szólalni egyrészt a név pejoratív, köztes, „értéktelen” jelentéstartalma ellen, ám az elnevezés annyira megszokottá vált, hogy igazán senki sem szeretne valamilyen új nevet kitalálni az érintett ezeréves időszaknak. Számos vita foglalkozik a középkor időbeli határaival: mikor kezdődik és mikor végződik a középkor? 313-ban, a keresztényüldözéseknek véget vető milánói ediktummal, vagy 476-ban, a Nyugatrómai Birodalom bukásával, illetve 1450-ben, a könyvnyomtatás feltalálásával, Konstantinápoly 1453-as török elfoglalásával, vagy majd csak 1517-ben, a reformáció kezdetével? Külön problémát jelentenek a korszak elejét és végét jelentő idősávok: a 19–20. század történészei által kialakított és elnevezett késő antikvitás, illetve a reneszánsz és a reformáció, vagy éppen a kora újkor, amelyeknek az őket megelőző vagy követő korokhoz kötése és hasonlítása folyamatosan tudományos vitákat és újraértelmezéseket generál.
Vannak olyan kritikák, amelyek kétségbe vonják magának a középkornak, mint egységes időszaknak a létjogosultságát: ezek alapján túl nagy a különbség a korszak eleje és vége között ahhoz, hogy ezer évet egy kalap alá vegyünk. Más történészek viszont még jobban megnyújtanák a középkor századait, egyfajta „hosszú középkorban” fogva össze az 1800-at és a modernitást megelőző másfélezer évet. Emellett a kritikák felhívják a figyelmet az Európa-centrikus szemléletre is, hiszen a középkor-fogalom földrajzilag kiterjesztett használata például Kína vagy India történelme kapcsán nyilvánvalóan hibás.
A középkor köztes jellege és sötétsége tehát már a kora újkorban, így a felvilágosodás korában sem volt annyira egyértelmű, amennyire a későbbi munkák láttatták. A „sötét középkor” szókapcsolat azonban létezik, köztudomású és minden történészi cáfolat ellenére ma is hatékony hívószóként működik. Ennek a használatnak a megértése azonban nem feltétlenül a középkorban, hanem a „sötét múltra” visszatekintő újabb korokban gyökerezik.
Mire jó a „sötét középkor”?
Nagyon könnyű Voltaire, David Hume vagy Gibbon történelmi áttekintő munkáiból gúnyosan elítélő mondatokat kiemelni, amelyek a babonás és tudatlan, barbár és anarchikus, skolasztikus és tekintélyelvű, feudális és falusias középkort sötét színekkel ábrázolják. A felvetett vádak nem meglepő módon tökéletes ellentétét képezik a felvilágosodás saját céljainak és értékeinek: az egyházi ellenőrzés visszaszorításának, a racionalizmus és a tudományos gondolkodás előretörésének, a városok és a kereskedelem fejlődésének, illetve a politikai hatalom és a szuverén államok megszilárdulásának. A felvilágosodás középkorképének tanulmányozásakor hamar kiderül, hogy az elmúlt ezer év hibáinak és hiányosságainak felsorolása valójában a filozófusok századának a törekvéseit és értékeit hivatott alátámasztani.
A „sötét középkor” tehát ideális hívószó a saját korunk dicsőítésére. Ám ahogy az eddigiekben, ennél az állításnál is érdemes árnyaltabban fogalmaznunk. Izgalmas példaként kínálkozik a 20. századi magyar történelem és kultúra egyik kulcsfontosságú fóruma, a Nyugat folyóirat lapjain lezajló vita a „sötét középkorról”, melyben Babits Mihály és Szolnoki István egymás írásaira reflektáló cikkei tárják fel számunkra, mire is volt jó a múltról való gondolkodás az 1930-as évek közepén.
Elöljáróban érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az 1930-as évek elején a középkor sötétsége több fórumon is felmerült. Váczy Péter történész az 1931-es Magyar Szemlében megjelent „A sötét középkor” című írása valójában apológia a reneszánsz és a felvilágosodás elítélő véleményével szemben. Váczy kifejtette, hogy a középkor egyik legfontosabb értéke a test és a lélek összekapcsolódása a lélek irányítása alatt, és ehhez hasonlóan az egyház és az evilági hatalmak közös útja az üdvösség felé. A modernitás előtti évszázadok ilyetén dicsőítése egyenesen vezet Váczy írásának végén a nemsokára elközelgő „örök középkor”, az erkölcs újraéledése, az állam és a társadalom már megvalósult szép összekapcsolódása felé – ez utóbbira a szerző, sajnálatos módon, a fasizmust hozza fel pozitív példaként. Ez az „új aranykor” pedig azt bizonyította szerinte, hogy a „sötét középkorból világot építő gondolat vált”.
Szintén ebben az évben védte meg disszertációját a bécsi egyetemen Lucie Varga, s ezt a következő évben ki is nyomtatták Das Schlagwort vom „finsteren Mittelalter” címen. Ebben Varga azt vizsgálta meg, hogy a humanizmus és a felvilágosodás korának szerzői hogyan használták hívószóként, harci kiáltásként a „sötét középkor” kifejezést, és hogyan mutattak rá ezzel saját korszakuk erényeire – a kérdés későbbi kutatói mind nagyban támaszkodnak az általa összegyűjtött anyagra.
A Nyugat 1934. júliusi számában Babits reagált egy levélre, amely azzal vádolta, hogy Az európai irodalom története című munkájában túl sokat foglalkozik az arra méltatlan középkori irodalommal. Babits a válaszában egyrészt megvédte a középkort, másrészt pedig rámutatott saját koruk sötétségére: „A »sötét középkor« oly frázis, amellyel a modern történettudomány leszámolt már. S ami a »borzalmakat« illeti: mit vethet a mi korunk a középkor szemére?” Szolnoki István az októberi számban a középkor fanatizmusát, lángoló máglyáit hozta fel ellenérvként, és amellett érvelt, hogy hiába a világháború és a diktatúrák rossz tapasztalatai, a középkorihoz hasonló tömeges üldözésre és pusztításra saját, felvilágosult korukban már senki nem lenne képes.
Mai fejjel megrázó olvasni ezeket az optimista szavakat, tudva, hogy mi történt nyolc-tíz év múlva a második világháború és a holokauszt idején. Ugyanebben a számban megfogalmazott véleményében Babits sem derűlátó. Saját korát még a középkornál is sötétebbként láttatja, ahol a hit fanatizmusának helyét átvette a nacionalizmus, a máglyákét pedig a tömeges pusztítás. A rövid vita szorosan illeszkedik a Nyugat 1933 és 1935 közötti korszakának társadalmi vitái, ankétjai közé, hiszen a középkor sötétsége egy idő múlva csak ürügye lesz saját koruk mérlegre tételének, megítélésének.
A sötétként elképzelt múlt valójában a mindenkori jelen mércéje és próbaköve – jobbak vagyunk-e elődeinknél, merre megy ma a világ?
Dark Ages, Bright Ages
Hogyan áll a mai közvélemény és a mai történettudomány a sötét középkorhoz? A populáris kultúrában időről-időre nagy divatja van a valódi vagy kitalált barbár és véres középkornak. Elég, ha csak a ma népszerű filmsorozatokat nézzük a Vikingektől és A fehér királynétól A Gyűrűk uráig és a Trónok harcáig. Ugyanezt a középkorkultuszt a korábbi korszakokban is időről időre megtalálhatjuk. Válaszként a felvilágosodás középkorellenességére a romantika kora a 19. század elején piedesztálra állította és divatba hozta a középkort a gótikus regénnyel, Walter Scott és Victor Hugo műveivel, majd később a festészetben a preraffaelitákkal. De a humanista kritikákkal egy időben, a 16. században is találkozunk olyan alkotókkal, akik a Roland-énekre vagy a keresztes háborúkra támaszkodva a középkori lovagi kultúrát vették alapul irodalmi alkotásaikban, mint Ludovico Ariosto (Orlando furioso – Őrjöngő Roland, 1532), Torquato Tasso (Gerusalemme liberata – A megszabadított Jeruzsálem, 1581), akik őszinte lelkesedéssel tették ezt, vagy mint Miguel Cervantes (Don Quixote – Don Quijote, 1605), aki szatirikusan tekintett a lovagi életre.
A történettudományban is hosszú ideje jelen van már a középkort rehabilitálni szándékozó irányzat, amely természetesen ugyanúgy saját korának értékeihez méri a múltat, mint a sötétségre panaszkodó korábbi szerzők. A 19. századi nemzetállamok és a gyarmatosítás korában a középkor az eredetek keresése miatt vált fontossá, ezekben a századokban igyekeztek felfedezni a történészek nem csak saját országuk kezdeti intézményeit és hőseit, hanem a modern kor, a világ meghódítására induló Európa sikereinek okait és gyökereit is. Az 1968 után meginduló, a másság, a marginális, korábban elfeledett vagy háttérbe szorított csoportok iránt érdeklődő történeti antropológia és más irányzatok kifejezetten örömmel tekintenek a középkor rendezetlen, kialakulásban lévő, a hit és a hatalom rítusait felmutató kultúrájára. Az 1970-es évek nagy középkorász történészi és irodalmi bestsellerei (Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou, egy okszitán falu életrajza; Barbara Tuchman: Távoli tükör – A szerencsétlen 14. század; Umberto Eco: A rózsa neve – bár az olasz tudós regényének megjelenése már átcsúszott 1980-ra) a középkornak éppen azokat az elemeit mutatják be, aknázzák ki és töltik meg élettel, amelyek korábban a korszak sötét részéhez tartoztak: az inkvizíciót, az eretnekmozgalmakat, a pestist, a háborút, a pápaság hatalmi harcait.
A Dark Ages elnevezés egy terepen megmaradt: az angol történelem római uralom és normann hódítás közötti századait, tehát a brit középkor korai szakaszát még mindig bevett gyakorlat így nevezni, minden pejoratív tartalom nélkül. Ebben a jelentésében a sötétség inkább a források viszonylagos hiányára, a megismerés nehézségeire utal, ám egy társult üzenete is van a speciális névnek: rámutat a szigetországbeli kora középkor kontinentális, klasszikus történelemmel szembeni egyedi vonásaira.
Manapság divatos is rájátszani a középkor ragyogására, erről tanúskodik például egy 2022-ben megjelent népszerűsítő munka, a The Bright Ages – A New History of Medieval Europe Matthew Gabriele és David M. Perry tollából, amely a korszak sokszínűségére, a nők korabeli lehetőségeire, a művészeti és kulturális eredményekre szeretné felhívni a figyelmet a máglyák tüze mellett. A középkor tudós védelmezői rendszeresen rámutatnak az alulról szerveződő társadalmi formák és személyközi kapcsolatok erejére, az egymás mellett élő csoportok regionális, nyelvi, akár vallási sokszínűségére, a vallásgyakorlatban megfigyelhető radikális újításokra, az univerzális ideálok mellett létező partikularizmusra, de akár a középkor humorára és szabadszájúságára is. Szokás hangsúlyozni a középkor rugalmasságát, kötetlenségét a kora újkori konfesszionalizáció, abszolutizmus és társadalmi fegyelmezés szigorúbb, merevebb világával szemben, illetve rámutatni, hogy a középkornak tulajdonított boszorkányüldözések, inkvizíció, vallási erőszak, tortúra és cenzúra jelentős része valójában a későbbi századokra jellemző.
Mindez már teljesen elfogadott a tudományos közösségben, sőt az érdeklődők szélesebb körében is – de ha valaki szeretné felhívni a figyelmet a középkorra, még mindig kifizetődőnek tűnik kihasználni a „sötét középkor” hívószavában rejlő immár fél évezredes erőt.
