Tényleg még mindig tart a koreai háború?

Az 1949-es év fordulópontot jelentett a hidegháború történetében. Harry S. Truman (az „S” nem rövidítés, tényleg csak egyetlen betű volt a középső neve) „feltartóztatási politikája” egészen odáig sikeresnek bizonyult, a Marshall-segély felvételének feltétele, a kommunista pártok távoltartása a kormányzati pozícióktól ugyanis az Egyesült Államok antikommunista szövetségeseivé tette az 1947. június 5-én újjáépítési programban részt vevő nyugat-európai országokat, a határozott fellépés az 1948-as berlini válság sorsán pedig egyértelmű tette Sztálinnak, hogy tiszteletben kell tartania az európai érdekszférák felosztását, miképp a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is sorsukra hagyták a kommunistaellenes erőket a görög polgárháborúban.

BBC History előfizetés

A Mao Ce-tung vezette kommunista Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jei kikiáltása és a Fehér Házban „Kína Washingtonjának” tartott Csang Kaj-sek, illetve a nacionalista Kuomintang Tajvan szigetére szorulása azonban igen nagy aggodalommal töltötte el a Truman-elnökség külpolitikusait és nemzetbiztonsági szakembereit. A szovjet atombomba 1949. augusztus 29-i felrobbantása egyenesen megrengette a Fehér Házat, az amerikai belpolitikában pedig antikommunista hisztériához vezetett (bár a pszichotikus ellenségkeresés nem volt teljesen alaptalan, amint azt utóbb Rudolf Abel letartóztatása és a szovjet kémhálózat lelepleződése mutatta). A sokk következményeként elfogadták a Nemzetbiztonsági Tanács 68. számú dokumentumát (NSC-68), amely az addigi Európa-központú szovjetellenes feltartóztatási politikai helyett az amerikai fegyverkezés felpörgetését és a kommunizmus elleni globális fellépést irányozta elő, és nem mellesleg az amerikaiak Kína elvesztésével döntöttek úgy, hogy rehabilitálják és legfontosabb ázsiai szövetségesükké teszik a korábban ellenséges Japánt.

A „feltartóztatási politika” 2.0-ás verziója a koreai háborúval és az amerikai intervencióval aktiválódott. Koreát még az 1910-es években szállta meg az imperialista Japán, és a gyarmati helyzetű félsziget kizsákmányolása – az élelmiszer elvétele, a koreai nők prostituálttá tétele – máig tehertétel a dél-koreai–japán kapcsolatokban. A japán uralom alól az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1945-ben szabadította fel Koreát, amelyen – természetes határ híján – a 38. szélességi kör mentén választotta el egymás megszállási övezeteit a két szuperhatalom. A hidegháborús ellenségeskedés kezdetével elmaradt a félsziget eredetileg tervezett unifikációja, délen az amerikaiak támogatta Li Szin Man került hatalomra, aki az uralma alatt álló területen 1948 augusztusában kikiáltotta a Koreai Köztársaságot, mire válaszul az északi kommunista vezető, Kim Ir Szen a Korai Népi Demokratikus Köztársaság megalakulását jelentette be. Mindketten a maguk vezetésével szerették volna egyesíteni a Koreai-félszigetet. Közülük az észak-koreai kommunista diktátor szerezte meg a védnöke támogatását, és Sztálin jóváhagyásával 1950. június 25-én lerohanta a jóval gyengébb, akkor még nem felfegyverzett Dél-Koreát.

Komolyabb ellenállás híján csapatai négy nap múlva már Szöulban jártak, a déli erők szeptemberre a félsziget egyik csücskébe szorultak vissza.

A Truman-adminisztráció ekkor terjesztette az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé a koreai kérdést. Mivel a szovjetek akkoriban éppen bojkottálták a BT üléseit, tiltakozva az ellen, hogy Csang Kaj-sek „Kínája” (vagyis Tajvan) kapott helyet ott Mao Ce-tungé helyett, a Szovjetunió nem tudott vétózni, így az ENSZ a beavatkozás mellett döntött. Bár formálisan ENSZ-akcióra került sor 16 ország részvételével, a csapatok 90 százalékát az Egyesült Államok adta.

Amerikai háborús poszter (Wikimedia)

Az „ENSZ-haderő” Douglas MacArthur tábornok vezetésével szeptemberben szállt partra Incshonnál, hamar visszavették Szöult, és októberben már elérték a Kínai Népköztársaság határát, amikor Mao Ce-tung úgy döntött, hogy egy 300 ezres kínai „önkéntes haderővel” segíti ki Kim Ir Szent. Ennek köszönhetően visszavetették az amerikaiakat a korábbi demarkációs vonalig, a 38. szélességi fokig. 1951 tavaszára patthelyzet alakult ki, amelyből MacArthur tábornok az atombomba bevetésével szeretett volna kitörni, ez azonban megijesztette Trumant, aki az eszkalációtól félve MacArthur leváltásáról döntött. A közkedvelt, sikeres tábornok eltávolítása a koreai erők éléről nagy visszhangot váltott ki az Egyesült Államokban és ártott Truman elnök népszerűségének, aki úgy döntött, hogy nem is indul újra az 1952-es elnökválasztáson, a gyors győzelem elmaradása az elhúzódó konfliktusban pedig egyre inkább a demokrata politikai elit ügyévé tette a koreai háborút.

Amerikai katonák egy M20 hátrasiklás nélküli löveggel tüzelnek (Wikimedia)

A konfliktust végül a 70 évvel ezelőtt, 1953. július 27-én, Panmindzsonban megkötött fegyverszünet fagyasztotta be (békeszerződés híján formálisan nem lehet a háború lezárásáról beszélni), amelynek értelmében a két Koreát egy demilitarizált övezettel választották el egymástól. A hivatalos adatok szerint az amerikaiak 33 ezer, a dél-koreaiak 137 ezer, az észak-koreaiak 215 ezer, míg a kínaiak közel 400 ezer katonájuk vesztették el, a civil veszteség pedig egészen döbbenetes: a Koreai-félsziget lakossága 3–4 millió fővel csökkent a háború három éve során.

A hidegháború legforróbb eseménye, az elhúzódó koreai háború rémképe Vietnámba is elkísérte az amerikaiakat: mivel tartották attól, hogy Koreához hasonlóan ott is közbeléphet Kína, ezért ott sosem avatkoztak be akkora erődobással, mint 1950-ben, nehogy kiprovokálják a kínai „baráti segítségnyújtást”. Így azonban maguk tették megnyerhetetlenné a vietnámi kommunisták elleni, félszívvel viselt, a koreainál is népszerűtlenebbé váló küzdelmet.

Shopping Cart
FIZESSEN ELŐ A BBC HISTORYRA!